Töredékek

Elfogytak az ide szánt gondolataim.

Próbálom nem savanyúan felfogni, hogy nem ez lett az évötlete. Ugyanakkor tudom, hogy nem kell bölcsnek lenni ahhoz, hogy többletet adjunk másoknak. Néha egy egyszerű dolog is elmondhatja a lényeget. Talán ezért is nincs nagy tömörülés a spirituális gondolkodók között. Az élet adja a kapcsot, nem a gondolkodásmód, ezért is nem kötött össze többeket a blog...

A rám hulló dolgokat még mindig szétszabdalni akarom, ahelyett, hogy összegyűjteném, és kiraknám a felesleget. Hiába találtam ki magamnak ezt a mondást: "A logika egy kétélű fegyver... de beolvasztva sokkal szebb tálat lehet belőle készíteni..."

Szél és víz... ezeket már értem. A tűz építő és pusztító erejét most kezdem csak megérteni. Eddig csak pusztítónak gondoltam... kard vagy tál ?...

Köszönöm azoknak, akik olvasták.

Nem vagyok bölcs. Legalábbis nem az, aki biztosra mondhat bármit is.

Nem tudom, hogy furcsállnom, vagy csodálnom kéne azokat, akik kinyilatkoztatás jelleggel mondanak dolgokat. Pontosabban két féle van. Van a szerintem igazi bölcs, akinek a szavaiba nem tudsz belekötni, igaznak érzed minden cseppjét --- és van az elszállt őrült, akinek mindenáron szándéka, hogy meggyőzzön valamiről...

De nem ezt akartam kihozni ebből. Szóval most csak azokra a bölcsekre gondolva, akik tényleg és jogosan mondhatóak annak. Csoda vagy furcsa? Szerettem volna olyan lenni, mint ezek az emberek, megmenteni a világot a magam módján. Vagy legalább jobbá tenni relatíve. Lépni egy nagyságrendet...

Beláttam, hogy bár megvan bennem ez a gyermeki vágy, nem én leszek az, aki elhozza a holnapot. Kicsit le vagyok törve. Ez igaz. De az élet nem áll meg, és hinni akarom,hogy van értelme az életemnek.

Tömören mondva: nincs idő a sajánálkozásra. ÉLNI kell! "Enni kell, szarni muszáj." - ahogy a mondás tartja.

Na ez most egy érdekes kérdéskör...

Volt régen egy álmom. A négy elemről, a négy égtájról. Középen én voltam.

Álmomban szólítottam a négy őselemet egyenként:

Délről a tüzet. Lávafolyam képében érkezett.
Nyugatról a földet. Szikrázó homokfolyamként jelent meg.
Keletről a szelet. Látni nem láttam, de éreztem, hogy ott van.
És végül északról a vizet. Csillogó patakként láttam.

Négy kis mederben érkeztek felém nyílegyenesen, körülöttem egy körben elhelyezkedő árokban gyűltek össze. Ahogy összemosódtak, egészen megváltozott az egész. Vérpiros lett, és sűrű, de nem láva, mint az a tűznél volt. Körbetekintettem, és láttam, amint egy ötödik mederben távzik az anyag. Rögtön tudtam, hogy ez lesz az ötödik elem.

Hirtelen kívülről(pontosabban felülről) láttam magam, de a furcsa a dologban, hogy szembenéztem magammal. Valamit ordíthattam a "levegőbe" - talán varázsige? -, aztán elkezdett remegni a föld, süvíteni a szél, tombolni az ég, forrósodni a levegő.

Aztán kifehéredett minden, majd elsötétült. Többre nem emlékszem.

Ennek az álomnak már jópár éve.

Föld, víz... és a most a tűz.

Pusztíthatnékom van. Mindent és mindenkit. Persze ez alatt csak azokat kell érteni, amik az elmém fókuszában vannak. Negatív tulajdonságok, lehetetlen vonások, felesleges eszmék, és még sok más.

Érdekes érzés, ahogy az ember különböző szakaszokat él meg, különböző elemekkel lehet leírni a létét. Az enyémet legalábbis (és azért E/3, mert az egó és ő nem ugyanaz)...

Például halványan, de érzem, hogy volt olyan, amikor a szél volt az én elemem... ennek jópár éve. 4 biztos van. Aztán jött a föld, erre halvány elképzeléseim vannak, hogy ez mit is jelenthetett nekem. Aztán a legutóbbi a víz, ennek a tanulságai vannak most bennem a legélénkebben.

És ahogy most belépek egy új egységbe, úgy szélesedik ki a tárházam kettőre. Egy ideig. Aztán megint kezdődik elölről... vagy sem. Ezt még nem tudnám megmondani. Talán igen, de akkor mindenképp egy másik szinten, másik dimenzióban.

Belefáradtam. Mindenki mondja a magáét, és nem érzem, hogy bárki észrevenné a másikat.

Újfajta látásmódot kaptam, de hirtelen értelmetlenné vált az egész "emberkedés". Ittnem a saját létemről beszélek, mert a tapasztalataim és a társadalom összevetése alapján én nem vagyok ember. Eddig se nagyon értettem, most aztán végképp nem.

Az a fórum, amit elindíotta számomra ezt a blogot, megint alulmúlta magát. Spritualitás helyett hitviták és vallási fórumok helyszíne lett. Mert ugye a vallás mindig egy olyan téma lesz, ami 

1. vonzza az elszállt agyúakat
2. mindig véresre lehet verni egymást "isten nevében" vagy az inkvizícióéban...

Van egy új kedvenc spiritualitásról szóló filmem. Biztos ismerik páran: Beszélgetések Istennel. Egy hasonló című könyv alapján készült, de sajnos az még nem került a kezembe... megjelent egyáltalán magyarul? ...

Ezt a filmet minden ilyen elszállt vagy agresszív hittérítőnek meg kell néznie. De nem csak nekik tudom ajánlani, hanem bárkinek, aki akar okulni egy kicsit. Az tetszik benne, hogy mindenféle dogma vagy hittétel nélkül közöl bölcs dolgokat, amit bárki tovább növeszthet magában.

És én ezt tartanám talán az egyik legfontosabb alapkőnek. Hogy építsen gyarapítson. Nem pedig saját elképzelések szerint leromboljon... hagyja ezt a lépést rám, különben nem lesz őszinte és örömteli az újjáépülés, hanem kínkeserves, félelemmel teli és hazug.

Még pár szó azokról, akik nem állnak olyan messze az én nézőpontomról, de mégsem tudják abbahagyni a gyerekes marakodást(a. és Z.). Ezeket az embereket jobban komolyan tudom venni, tisztelem is a véleményüket. Azt viszont nem látom szeretettel, amikor gyerek módjára "visszadobok, mert ő is megdobott" jellegű vitákat folytatnak értelmetlenül.

Nekik azt üzenem, hogy aki felveszi az ilyen emberek provokációit, az elismeri létjogosultságukat, és a csapdájukba esik.

Legnagyobb sajnálatomra mégis azok az emberek buknak ezen a legnagyobbat, akik szerintem a legjobb úton járnak. Persze ez már megint szubjektív. De ezt egó nélkül tudom mondani.

Megyek olvasni, hátha megértek valamit...

Nagyon furcsa vallásos emberek vannak. Kicsit durva kifejezéssel élve: Hol olvasták egyesek a Bibliában, hogy a nem istenben hívőket kötelezően írtani kell? Szívesen elbeszélgetnék egy ilyen emberrel, aki rá tud mutatni egy ilyen passzusra. 

Egy szerintem remek megfogalmazás: "Az ember úgy képes a fizikai síkon életben maradni, hogy jelzőket aggat dolgokra, kategorizálja őket. A baj csak akkor kezdődik, amikor ez átmegy a spirituális síkra." - by Barna Delfin

Ezek a gondolatok annak kapcsán jöttek képbe, hogy nem először találkoztam olyan magát mélyen hívőnek, vallásosnak, spirituálisnak mondó emberrel, aki ezen a síkon is következetesen kategorizál mindent és mindenkit. Ez körülbelül olyan, mintha "hollókat tanítanék repülni a víz alatt"... :P

Nem írtam pár hete, de nem is lett volna miről írni.

Egészen kellemes napjaim vannak, de hiányérzet kerülget.

Elmondom, miért. Az én életem tele (szokott lenni)/(van) küzdelmekkel. Most egyszerre eltűntek ezek a küzdelmek. Nem vagyok benne biztos, hogy jól látom vagy érzem, de nem látok magam előtt olyan ellenséget/akadályt, ami valós lenne.

Az ember azt hinné vagy remélné, hogy az ilyesfajta revelációk, mint ez az állapot, örömmel töltenek el, boldog lesz tőlük az ember. Ezért nem vagyok benne biztos, hogy ez most az, amire gondolok, hogy annak kéne lennie, mert én nem érzem. Vagy talán csak nem tudom kiélvezni... ?

Semmiben sem vagyok biztos, de nem érzem magam rosszul vagy jól. Sehogysem érzem magam. A helyemen vagyok? Vagy végleg becsavarodtam, és azért nem látom át a helyzetemet?

A mágus azt mondaná, ez jó. Csak én nem értem, miért jó. Bíztam benne, és eljutottam ide... de hol van az itt?

Elgondolkoztam, és eszembe jutott valami.

Sokmindenhez van tehetségem, sokmindent csinálhatnék. Mégsem érzem az életemet érdekesnek. Nem látom, hogy ezt a rengeteg adományt, lehetőséget hol tudnám kihasználni. Pontosítok. Bármelyikre támaszkodhatnék, szerezhetnék velük előnyt, használhatnám jóra, rosszra, de minek? Nem láttam még olyan célt ebben az életben, ami indokolta volna bármelyik használatát.

A céljaink szülnek eszközöket, nem mi magunk, vagy valamilyen entitás, ami felettünk áll...

Én sosem láttam magam felett vagy alatt entitásokat. Csak magam mellett.
 

Talán egy újabb lépést tettem afelé, hogy a Sólyom nyomdokaiba lépjek...

Elvégre is felismerni, hogy nem vagyunk behatárolva ebben a világban, hogy a világ is és mi is határtalanok vagyunk, egy lépés a valóság illúzió mivoltának leleplezésében.

 Annyit hangoztatom ezt a tudatosság szót, hogy már-már elfelejtem, mit is jelent ez.

Pedig fontos lenne ezt tisztázni, tekintve hogy sokat beszélek róla.

Rengeteg maszlag megfogalmazás van, ami kerülgeti a kását, illetve (szerintem) félremagyarázza.

A jelenlegi szintemen így tudom megfogalmazni:

Ez egy olyasfajta éberség, amikor az ember tisztában van cselekedeteinek, gondolatainak előzményeivel és következményeivel. Konyhanyelven szólva tudom, hogy honnan jöttem, és hová megyek.

Tudatosan cselekedni pedig annyit jelent, hogy ennek a tudásnak a birtokában, teljes felelősségvállalás mellett cselekedni.

Sok olyan ember van, aki a tudatosságnak csak az egyik felét - többnyire csak a következményeket - éli meg, használja ki. Ez sokszor olyasmihez vezethet, mint az egoizmus, mert ha elfelejtjük, hogy mi is voltunk esetlenek, akkor nem tudunk elnézőbbek lenni azokkal, akik éppen ezt a korszakot élik meg.

Sok helyen láttam és tapasztaltam, hogy arrogánssá és fennhéjjázóvá teszi az embert...

Olyan sokszor eszembe jut ez a téma , nap mint nap , nem lehet nem gondolni rá .Az ember ! Vajon hová soroljam ? Megpróbálok pozitívan hozzáállni a kérdéshez , néha egészen spontán is sikerül ,mint amikor az áruházban slattyogok , és kívülről látom a tömeget , annak színességét , és szeretem őket , a legapróbbtól a legvénebbig , mind -mind csak gyerekek .Vajon ők is tudják ezt ? Aztán bekapcsolom a TV-t és mondjuk az Olaszliszkai rémséget nézegetve , ahol egy fél falú vert halálra egy tanárt , a saját kiskorú lányai szeme láttára , akkor elgondolkodom . De jönnek rémhírek Afrikából is , ahol a gyerekek kezébe husángot nyomnak , hogy azzal üssék halálra , a nem rég még békés szomszédot , mert mondjuk az ellentáborhoz tartozik , és ha nem teszi meg , akkor őt magát verik agyon , jobb esetben . Milyen drágák és jók is az emberek , hiszen mindenkiben sejlik némi fény . Igen hiszem , hogy fel felcsillan néha , hiszen köztünk járnak , és ez itt meglehet , hogy még nem a pokol . Bár ha az lenne megérteném , de testvéreink ők is mind , és együtt legelünk a föld tekén , tehát mi sem vagyunk mások , együtt élünk és rezgünk az univerzumban , valószínűleg mindennek megvan a maga oka . De a rossz tett bosszúért kiált ,és mint negatívum , még több negatívumot vonz , be , mint teremtő erő , nem tudom hogy lehetne ebből kilábalni . Azt azért mégsem hagyhatja az ember , hogy leköpködjék , vagy megerőszakolják , ez érthetetlen számomra , hogy lehetne ezt tűrni pusztán egy mosollyal , mondván szegény ember a hátamba döfte a kést , mert nem tetszett a képem , de szegénykém nem tudja mit cselekszik ! Van vajon megoldás ? Sok könyvet olvasgattam már az energetikáról , és állítólag a felemelkedés , csak együtt lehetséges . De mondhatnám úgy is , ebből a fekélyes hozzáállásból való kilábalás . Alkossunk meg egy szigetet , ahová a véleményünk szerit jók mennének , a rosszak meg csináljanak amit akarnak . Vagy csináljunk egy szigetet , ahová begyűjtjük a rosszakat , azt gyepálják egymást ahogy akarják . De ez sem lenne megoldás , ez abszurd rossz ötlet . Ettől még semmi sem változna . Hmm talán az agymosás .Ez nem is lenne olyan rossz ötlet . A filmekbe belecsalnának némi szuggessziót , hogy az ember ne dobja el a szemetet az utcán , mert arra ott van a kuka . Vagy ne gyilkoljon , mert azzal fájdalmat okoz . Ilyesfajta tudat alattira ható reklámok , vagy filmekbe csempészett hatások már rég óta vannak , mindenki tudja , hogy növeljék a felvásárlást , akár gyógyszerről , akár lim-lom felesleges kacatokról is legyen szó . Vajon miért nem találták ezt még ki a gondolkodásra való ráhatásra ? Vagy lehet valakinek , vagy valakiknek nem érdeke , hogy az emberiség felemelkedjen és mindenki kedves legyen és jó ? De legalább annyira , hogy ne fojtsuk meg egymást egy kanál vízben ! Furcsák az emberek , egyaránt rosszak és jók , próbáljuk meg szeretni őket , talán ők is észreveszik majd valamikor .

Kezdem igazán megérteni, miért csendesedett el ennyire a blog. Mostanra csak én maradtam a sok lelkesedő ember közül, akikből csak ketten írták meg, hogy miért léptek le. A többiek csak eloldalogtak.

De legalább értem. Nem könnyű úgy csatlakozni egy eszméhez, hogy nem hiszel benne 100%-osan. És itt mindegy, hogy jó vagy rossz az eszme. Ha nem beszélik tele a fejedet, hogy "jóleszazneked", akkor nem valószínű, hogy sokáig kitartasz egy elv mellett, hacsak nem a sajátod az. olyan pedig ritkán van, hogy két ember ugyanazt az elvet sajátjának érzi.

Megértem azokat, akik anno nem is vállalták, és azokat is, akik most sem vállalják ezt. Krédó kérdése...

Megint itt hosszú idő után.

Szeretném látni, hogy az emberek lassan elfelejtik végre, hogy nem bántani vagyunk itt egymásnak, hanem segíteni. Már azokra a körökre gondolok, ahol manapság fórumozok.

Szeretném látni, hogy az emberek leteszik a dogmáikat, és elkezdenek nyíltan, őszintén gondolkodni. Más vágyam nincs ezen a téren.

Észrevettem, hogy bárhogyan is próbálkozom, vannak emberek, akikkel nem lehet szót érteni. Nem azt akarnám, hogy helyeseljenek a szavaimra, inkább csak azt, hogy amit írtam, az eljutott hozzájuk, és elgondolkodtak. Vannak azért persze ilyen emberek, örülök is nekik. Meg vannak olyanok is, akik nélkülem is eljutottak ilyen gondolatokhoz. Nekik mégjobban örülök.

Nem csak azért, mert ezzel azt látom, hogy nem őrültem meg, hanem azért is, mert talán az erőfeszítéseim nem vesznek kárba... ha talán nem is pont az érti meg, akinek írom, inkább majd azok, akik utánam jönnek.

Többször kérdőjelezték meg az ép elmémet és a tudásomat, hitemet az elmúlt időszakban. A kérdés bennem inkább afelé terelődött, hogy egyáltalán tudás vagy hit ez, amit én csinálok? Inkább tudás, a hittel mindig is aggályaim voltak. Szeretnék én hinni, mert reményt ad, de effektíven a dolgomat csinálni nem a hittel, hanem a tudással vagyok képes...

De végülis nem hinni szeretnék, hanem bízni. Hinni csak a istent lehet, meg a tévedéseket. Bízni viszont egészen más...

(allgaier válasza egy parázs vitára)

Azért lehet szerintem ez a nagy kavarodás, mert mindenkinek igaza van a saját szemszögéből, a saját szintjén, és azon dolgok következtében, amik vagy igazak, vagy nem, de elhitt.
Egós dolog, vagy sem, bosszant, ha olyan véleményt olvasok, ami mások kezdeményezőkészségét elfojtja. Szóvá is teszem. Különösen, ha a gyávaságból és butaságból gyártunk tehetetlen filozófiát, megfejeljük egy megváltóval és a többiek vállára rakjuk a terhét. Ez már-már gonoszság.
A másik dolog viszont az a hozzáállás, hogy mindegy mit csinálunk, minden ugyanoda vezet.Ez is lehet éppúgy igaz, csak éppen egy adott ember számára az adott problémái között nem minden válasz egyenlő. Van ami előre viheti, van, ami vissza taszítja.
És itt jön a topik alap-problémája. Mit kell megtapasztalni a fejlődésünkhöz? Mit is? Megegyeztünk abban, hogy mi a cél? Mit jelent a fejlődés? Nem emlékszem rá. Amíg egyik ember számára a fejlődés nem más, míg megközelíteni az isten keblére borulást, vagy sárból élővé válni (hát ez külön vicces, ha valaki úgy érzi nem él, az elég szomorú, de legyen az ő dolga), vagy nagyobb szabadságot, lélekként teljességet, emlékezést vagy bármi mást jelenthet. Naná, hogy az oda vezető lépések is mások lesznek.
Az sok szót nem is érdemel, aki szerint itt csak isten teremt. Aki ilyet állít, annak az önismerete nulla.
Amúgy egyetértek <*nick*>val, kivéve, hogy azt a szerencsétlen mondatot idézi a bibliából, miszerint porból vétettünk és porrá leszünk. Elég sivár program, minek ehhez még hinni is? Nem is erről szól a kereszténység.
Lehetséges felülről segítséget kapni. Kontempláció révén beömlő kegyelem. Gondoljunk bele mit tud tenni egy hatalmasabb lélek az érdekünkben? Nem valószínű, hogy helyettünk éli az életet. Tehát nem fogja a döntésinket az övével lecserélni. Nem fogja a múltunkat (ha tetszik bűneinket) helyettünk feldolgozni. Annyit tehet, ha segíteni akar, és szeretetteli létező, hogy lelki fényéből (nevezhetjük másképp is) önzetlenül átad. Egy ima, hogy zöld kanapét szeretnék és már jön is a megfelelő erő hozzá. Hajrá. Én azt tartom erkölcsösnek, ha valaki önnön megváltoztatásához kér segítséget, nem ahhoz, hogy könnyű élete legyen. Az, hogy Jézus majd helyettem mindent megold, mert "az a dóga", egy abszolút erkölcstelen hozzáállás, bármennyi szemforgatás is járuljon hozzá.Aki elhavazza lelekét, semmit sem tesz érte, csak folyamatosan elvárja fentről a lelki fényt, az üzemanyagot, az csak egy parazita, semmi több.
Igenis törekednünk, változnunk kell, tisztulnunk. És ahhoz döntéseket kell hozni és tenni kell, és nem elég sodródni a tehetetlenség hullámain, mondván hogy én betartom a törvényt (nem csinálok semmit), a többit elvégzi az isten fia.
Mi a megtisztulás? : "a teremtmények rendetlen szeretetéből való kivetkőzés", ahogy Keresztes János megfogalmazza.
Ezt senki nem teszi meg helyettünk. Kontrollt kell nyernünk gondolataink és erőink felett, rendbe kell tennünk vágyainkat és a múltunkban rekedt, elfelejtett ellentmondásokat.
HA ezt akarjuk.
Ha nem, hanem belemerülni az anyagba, a játszmákba és a gondokba, megtehetjük. De az nem ide tartozik, nem lelki fejlődés. Csak játék.
 

-- allgaier írása a Lélekvándorról
(feltöltötte: Totu)

Végül is ahogy elgondolkodtam ennek a topiknak a címén(Mit kell megtapasztalnunk a fejlődés érdekében? - a szerk.) , az jutott az eszembe , vajon van e fejlődés tapasztalat nélkül ? *-nick-* is elgondolkodtatott , a hit oldaláról .Tegyük fel ha valaki úgy születik , hogy kezdettől fogva a hitre és Isten szeretetére , tiszteletére...egyebek..nevelik , akkor ha ezt be is tartja és elfogadja , akkor osztályozni fogja cselekedeteit , most nem arra gondolok amit erkölcsileg is osztályoz az ember magában , hanem amit a törvények és a hite szab meg neki falként .Van módja fejlődni ? Vajon a szentek is fejlődnek ?Egyépként az nem tiszta nekem , miért kell mindunstalan azt gondolni , hogy nyissunk kaput Isten előtt ? Hát ki mondja meg , hogy az a kapu nyitva van e , vagy zárva ?Írásokra , törvényekre nem hagyatkoznék , hiszen mielőtt a világ meg lett volna fertőzve a térhódításainkkal léteztek csodálatos helyek , ahol esetleg talán jobban tisztelték a szeretetet és éltek is benne , mint egy annak kimondott szent közösségben . Ha az ember nem hajtogatja Jézus nevét , és nem nyilvánítja ki , hogy mennyire Imádja és tiszteli Istent , akkor az már nem is lehet úgy ? Vagy ha az ember kicsit másképpen gondolkodik ? Gondolkodni sok féle képpen lehet és sok mindenben megtalálható az igazság . Az mondanám talán nem kéne egymást nyúzni , kinek kinek a hite elképzelése szerint , nem baj az , legalábbis engem nem zavar ha akár sárgolyónak neveznek is , hiszen ha más elképzelése szerint az Isteni műben csak azok vagyunk , ám legyen . De vannak más elképzelések , és olyan érzések , amik érzelmileg gondolatilag tán épp annyira megrögzöttek , felvilágosultak , mint aki azt mondja Jézusban él , nagyon sok szemszögből lehet látni . Tegyük fel valaki a növényekben , fákban , kövekben és emberekben egyaránt felfedezi azt , amit más csak Jézusban . Miért baj ez ?-ez is egy hozzáállás .
A gond talán az , hogy az ember meg akarja mondani a másiknak mi a helyes út , és mi nem .Az ember valóban képes erre ? Megint csak nézőpont kérdése. Azt nem értem , hogy ha a Szent Lélek kiválaszt embereket , hogy terjesszék az ő gondolatait , miért van erre szükség ? Hiszen egy csettintéssel megtehetné ezt egyszerre mindenkivel . Na aztán lehet , hogy itt jön szóba az a bizonyos tapasztalás , meg fejlődés , csak egyetlen egy bibi hibádzik ,nincs irányadó , hogy ahonnan jön a jel , az valóban oda vezet e , ahová vezetnie kell .
Ha egy vak ember elé odaállítanak két másikat és az egyiknek egy piros golyót tesznek a kezébe , a másiknak egy kéket , de mind a kettő azt hiszi , , mert azt mondják nekik hogy egyaránt piros golyó van náluk , akkor szegény emberkénk honnan fogja tudni , hogy melyik társának higgyen ? Akinél a kék golyó van és azt állítja , hogy a piros van nálla , vagy akinél a piros van , és valóban azt is állítja ? Nem ez nem fog menni , az embernek önmagához mérten kell fejlődnie , és nem máshoz . Mindenkinek a maga útja a helyes út , és akár merre megy , Végül mind ugyan oda jut, legyen ez az út rövidebb , vagy hosszabb ...

--fortis írása a Lélekvándorról
(feltöltötte: Totu) 

Továbbra is keresek mély gondolkodású embereket, akik vállalják, hogy megosztják saját gondolataikat erről az Útról, amin járunk.

Fontos számomra, hogy ne idézeteket, ne más madár tollát hozzák nekem ide a jelentkezők, hanem tényleg saját őszinte gondolataikat. Ezen belül nem látom akadályát, hogy bárki a gondolatait közzé tegye itt.

Ha egyszer meghívást kap valaki, akkor azt nem vonom vissza, csak kérésre. Különleges esetben ettől eltérhetek, de az már egy végső megoldás.

Köszönöm!

Egyszerű a képlet, világos, érthető.

De igazából nekem nincs jogom bizalomról 'prédikálni'(még magamnak se, mint ahogy a blogstatisztikákból látom), mert eléggé híjján vagyok neki.

De akkor is le kell írnom, ezt kívánja a... a mi is? Felsőbb énem? Isten? Jézus? Buddha? Nem mindegy, hogy hívjuk? Nevezzük inkább így: a jó én. /van rossz is, de arról most nem akarok beszélni/

Bizalom. A nyitottság talán még nem bizalom. Én inkább csak nyitott igyekszem lenni. Az, aki tud bízni, nem fél. Én viszont félek. Nagyon is. De muszáj.  Nyitnom kell, mert most Nekem ez áll az utamban. Ez a démonom.

Az őszinteség fegyverét már megtanultam használni. De fegyver ez egyáltalán? Ez jutott az eszembe. Nekem inkább lecke volt. Lecke arra, hogy nem lehet elkerülni a dolgokat. Így vagy úgy, de utolérnek. Hol karmikusan, hol a való életben, mint az egyszerű, gyermeteg hazugságok. De fegyver is lehet. Azt súgja a belső hangom, hogy azért, mert eltöröl minden intrikát, áthúz minden számítást, megvilágítja az utat előre.

És mégis fegyvertelennek, vagyis inkább páncéltalannak érzem magam. A bizalom ezt követeli meg tőlem. Vagyis a nyitottság. A bizalom már ellát egyfajta pajzzsal, úgy érzem. Nekem most olyan enélkül, mint egy folytonos csatában, ahol az utolsó emberért küzdök.

De ebben hol a bizalom? Hogy juthat el egyáltalán IDE a bizalom? Ebbe a vérfürdőbe, ahol minden nap meghalok egy kicsit, csak hogy aztán holnap megint felkelésre kényszerítsen a büszkeségem, vagy a makacsságom. Mindegy, melyik.

Egy bölcselet jut eszembe ilyenkor: csak az sebesülhet meg, aki háborúzik. Nem az én gondolatom, illetve nem csak az enyém, nem találtam fel a spanyol viaszt, de akkor is lehet ebben valami.

Hol van a kutya elásva? Ha nem küzdök, elbukok... de egyáltalán ki küzd ki ellen ebben a csatában? Ki vagy TE? Én? Lehet. Megint én vagyok a magam ellensége. Egyre többször ütközöm magamba. 

Megint ott tartunk, ahol a buddhizmus kezdődik. Az egó az ellenségünk... de nem azért, hogy elpusztítsuk, hanem hogy beolvasszuk. Azért, hogy a három ént egyként egyesítsük.

Visszatérve: miért megy a csata? Most már ott tartunk, hogy nem tudom, kivel, és nem tudom, miért csatázom. Ésszerű, mi? :) Ne röhögj, Te is könnyen eshetsz ebbe a csatába! gondolj csak utána!

Ha eleget gondolkodom a kérdésen, talán rájövök, hogy ez vezet minden háború végéhez: ha a katonák rájönnek, hogy miért nem akarnak harcolni. Amikor a háborút mindkét fél csak azért tartja, hogy a szép lassan őrlődő katonák/civilek figyelme ne feléjük forduljon, és tegyék azt, amit mondanak.

Az irányítás eszköze.

Megszabadítom magam. Bízok... csak még azt nem tudom, hogy miben akarjak bízni? Miben merjek bízni... ?

Nincsenek szürke emberek, csak szürke életek.

Felejtsünk el szürkén élni, mert az Életnek színe, íze, szaga, tapintása... zenéje van!

Talán a zenét a legkönnyebb meghallani. Ez még mindig szerintem a világ legegyetemesebb nyelve. Vetekszik a matekkal is. ÉS nem utolsó sorban táncra késztet... ha hagyjuk, persze.

A tánc megint egy olyan egyetemes nyelv, amit ha csak egy kicsit is, de érdemes beszélni. A mozgás jó ellenszere a beszürkülésnek. És ehhez már sokszor illatok, ízek társulnak.

Már majdnem eljutottunk oda, hogy egy pontból elindulva az egészet körbejárjuk, már csak a színek maradtak ki, de nekem nem jut eszembe semmi olyan, ami láncba tudná fűzni az utolsó érzékszervet. Pedig az ember a látására támaszkodik legtöbbször.

Nem fura ez? Az a leginkább kihagyható érzék, amit a legjobban használunk?
Van egy jó mondás erre: Ha az Isten azt akarta volna, hogy repülj, akkor szárnyakat adott volna.
 

Szárnyakat nem, de adott a szemek mellett füleket, bőrt, orrot, ízlelést. Ezek is azért vannak, hogy használjuk őket.

De hogy egyértelműbbé tegyem, amit számomra jelent: nem mindig bölcs dolog ragaszkodni egy-egy álomhoz, helyette mérlegelni kell, hogy milyen álmok elérésére van reális esélyünk, mihez van adottságunk? Mire vagyunk teremtve?

 Egy_hely, ahol érdemes elkezdeni a hallgatózást

Gyakran vonom meg magamtól. Nem jó ez.

Kell a belső csendhez, hogy őszinték legyünk magunkhoz. Fontos. Furcsa ez az emberi elme: inkább menekül, semhogy negatív élmények érjék. Tudatosság kell ahhoz, hogy felülkerekedjünk ezen, hogy tudjuk: ami késik, nem múlik. Nem múlik. Struccpolitika vége. Befejeztem.

De mégis mindig vissza-visszatérek ide. El is felejtettem, hogy milyen fontos, hogy tükrök vegyenek körül minket. Keveset nézek magamra külső szemmel. Ha fotóalbumot kéne cisnálni az életemről, nem én lennék a képeken. A családom, a barátaim, a szeretteim lennének a képeken, ahogy ők néznek rám, ahogy hozzám viszonyulnak. Kaptam egy képkeretet a szülinapom alkalmából. Milyen fontos eszköze is ez az önértékelésnek!

Még üres. Jó képet szeretnék bele tenni. A legjobbat, és ez minden jövendő képemre igaz lesz. Csak vissza kell magamat olvasni, és máris jobb kedvem lesz.

Később majd még többet erről. Remélem. Jó lenne. Őszintén.

A lángmadár újfent hamvaiba készül.

Nem csak azért, mert elmaradoztak az emberek, a kezdeti lelkesedés egy pár nap alatt kifulladt. Én is elfogytam. Nincs erőm, nincs időm írni. ÉS az sem ad erőt, hogy nincs kivel megosztani a gondolataimat. Pedig jólesett.

Nagyon jól meg tudom magammal beszélni a dolgaimat, az introvertált gyerekeknek már csak ilyen egyszerű dolguk van. Más kérdés, hogy szerettem volna ebből egy kicsit tudatosan kilépni, nem sikerült.

Utolsó kiáltások, meg kell szenvedni a lángokat. Csak így lehet túlélni. Csak én nem tojást hagyok magam után, hanem egy lótuszt. A lángom sem vörös, hanem kék. Lótusz kék.

Aztán sötétség. Megint.

Szerintem szükségtelen "nyomdázni" az embereket.
Úttörők mindig is lesznek, mindig is voltak. Miért hiszik egyesek, hogy a régi korok találmányai apróságok, hogy az ő mostani feladatuk nagyobb és bölcsebb, stb, mint régen volt?

Szerintem Galilei, Michelangelo, Kepler, Newton, Amper, Volt, Neumann(!), Young, Bach, ők mind sokat tettek értünk. Mert haladtak előre, sokak életét változtatták meg. És ez még csak a lista eleje lenne, és napokig sorolhatnánk, mi mindent vitt véghez már az emberiség. És ez nem kis feladat volt szerintem!

Hol voltak akkor az "indigók"? Hol voltak a "kristályok"? SZerintem első sorban emberek vagyunk. Ez a feladatunk.
 

Azt hiszem, kezdemmegérteni a folytonosság alaptételét.

Először elmondom, mire gondolok. A folytonosság az, amikor valamit egyenletes teljesítménnyel nyújtunk. Akár magunknak/ez a legjobb eset, mert magától értetődővé teszi a teendőinket/, akár másnak/lásd: munkahely, családi feladatok, stb./

Taláb bután hangzik, hogy ezt így leírom, de úgy érzem, szükséges először egy kicsit orientálni az olvasókat. A félreértések elkerülése végett.

A lényeg, hogy folytonosak legyünk. Ezt manapság abból érzem kiváltképp, hogy túlterhelt időszakom van. Már most látom, hogy amit meg kell csinálnom, annak a jó része nem fog időre elkészülni. Azonban vannak prioritásos feladatok, ezekre koncentrálok.

A lényeg, amit mondani akarok, hogy most érzem igazán, hogy addig kell pörögni, amíg friss vagyok, és nem akkor adni a kemény legényt, amikor már hulafáradt vagyok a nap végén. Azt sem szabad, hogy most egy kicsit ezt, most egy kicsit azt csinálok. Ez sem vezet sehova, mert aki sokat markol, keveset fog.

Egyszerű, mégis nagyszerű mondás.

Csak ennyit akartam.

avagy "a levél írója".

Azon gondolkoztam egyik e-mail váltáskor, hogy az alábbiak biztos nem illenek rám, mint aláírás:

- a mostani "nickem"

- a vezetéknevem

- a keresztnevem

tehát sem választott, sem hozott nevemet nem érzem hozzám illőnek, és magamat nem érzem a nevekhez illőnek. aki tudja/kitalálja, a Totu jelentését, annak fizetek egy korsó sört a székesfehérvári Placc Étteremben... :)

szóval mivel nem találtam semmilyen értelmes aláíró nevet, és nem akartam az 'én' szót használni, megkerülve a szót egy helyettesítőt raktam be. ezzel jelezve, hogy mindenkinek mást jelenthet a szó. de a levél írója kifejezés egyértelműen rám mutat, bármit jelentsek a számára.

Nemrég az auchanban jártunk , persze nem nagy dolog , hiszen elég sokszór eljárunk , mint más is , na persze csak tolom a kocsit , mert ugyibár férfiakhoz méltón én sem nagyon szeretek vásárolgatni , csak ha muszáj .Azért elszórakoztatom magam , nézegetem az embereket . Húú , hát ezt mióta művelem is már , de most felmerült bennem egy gondolat . Mennyire különbözőek az emberek . Hány milliárd ember is él a földön ?-és mind mind különbözik a másiktól . Nincs két egyforma ember ! No a kivétel erősíti a szabályt , ugye itt vannak az egypetéjűek . De jellemben ők is különböznek . Ha az állatvilágot nézem , ott mind egyformának tünnek , bár tudom csak tűnnek , és jól kiszámítható a reakciójuk , mégis valahogy egészen más . Tudod a pingvineknél csak úgy ismerik fel a kicsinyüket a szülők , ha hallják a hangjukat . Különben semmi esély , hang után tájékozódnak . Sok más állatnál is így van , annyira egyformák . Bár lehet ha az ember nagyon sok időt eltölt mellettük , megkülönböztethetné őket . Az emberek mások . Feltünő a különbség . Ha ufó lény lennék és idetévednék a földre , bizonyára nagyon elcsodálkoznék , ahogy el is csodálkozom ember léttemre is , mennyire sokszínű ez a faj , mennyire sokszínű ez a világ .

Elveszve vagyok. Nagyonis.

Mint az ikernővérem. Jobban hasonlítunk, mint gondoltam volna. Hajlamosak vagyunk az elveszettségre. De tudom már, miért csinálom ezt sokszor.

Rossz technika. Elmagyarázom. Az egész olyan, mintha a fejemmel szeretném beverni a falba a szöget ahelyett, hogy egy kalapácsot használnék, meg a két kezemet.

Ez érvényes a lelki dolgokra is. Ha fáradt vagyok, és nehezen vonszolom magam előre, akkor nem árt megnézni, hogy hogyan akaorm elérni azt, amit szeretnék? Sokszor fordul elő, hogy azért szorongok, mert ahelyett, hogy az eszemet vetném latba, a gyomromat görcsöltetem, és azzal vontatom át magam a nehézségeken. Ez nem megoldás. Sosem az. Nekem nem.