A lángmadár újfent hamvaiba készül.
Nem csak azért, mert elmaradoztak az emberek, a kezdeti lelkesedés egy pár nap alatt kifulladt. Én is elfogytam. Nincs erőm, nincs időm írni. ÉS az sem ad erőt, hogy nincs kivel megosztani a gondolataimat. Pedig jólesett.
Nagyon jól meg tudom magammal beszélni a dolgaimat, az introvertált gyerekeknek már csak ilyen egyszerű dolguk van. Más kérdés, hogy szerettem volna ebből egy kicsit tudatosan kilépni, nem sikerült.
Utolsó kiáltások, meg kell szenvedni a lángokat. Csak így lehet túlélni. Csak én nem tojást hagyok magam után, hanem egy lótuszt. A lángom sem vörös, hanem kék. Lótusz kék.
Aztán sötétség. Megint.
