Gyakran vonom meg magamtól. Nem jó ez.
Kell a belső csendhez, hogy őszinték legyünk magunkhoz. Fontos. Furcsa ez az emberi elme: inkább menekül, semhogy negatív élmények érjék. Tudatosság kell ahhoz, hogy felülkerekedjünk ezen, hogy tudjuk: ami késik, nem múlik. Nem múlik. Struccpolitika vége. Befejeztem.
De mégis mindig vissza-visszatérek ide. El is felejtettem, hogy milyen fontos, hogy tükrök vegyenek körül minket. Keveset nézek magamra külső szemmel. Ha fotóalbumot kéne cisnálni az életemről, nem én lennék a képeken. A családom, a barátaim, a szeretteim lennének a képeken, ahogy ők néznek rám, ahogy hozzám viszonyulnak. Kaptam egy képkeretet a szülinapom alkalmából. Milyen fontos eszköze is ez az önértékelésnek!
Még üres. Jó képet szeretnék bele tenni. A legjobbat, és ez minden jövendő képemre igaz lesz. Csak vissza kell magamat olvasni, és máris jobb kedvem lesz.
Később majd még többet erről. Remélem. Jó lenne. Őszintén.
