Egyszerű a képlet, világos, érthető.
De igazából nekem nincs jogom bizalomról 'prédikálni'(még magamnak se, mint ahogy a blogstatisztikákból látom), mert eléggé híjján vagyok neki.
De akkor is le kell írnom, ezt kívánja a... a mi is? Felsőbb énem? Isten? Jézus? Buddha? Nem mindegy, hogy hívjuk? Nevezzük inkább így: a jó én. /van rossz is, de arról most nem akarok beszélni/
Bizalom. A nyitottság talán még nem bizalom. Én inkább csak nyitott igyekszem lenni. Az, aki tud bízni, nem fél. Én viszont félek. Nagyon is. De muszáj. Nyitnom kell, mert most Nekem ez áll az utamban. Ez a démonom.
Az őszinteség fegyverét már megtanultam használni. De fegyver ez egyáltalán? Ez jutott az eszembe. Nekem inkább lecke volt. Lecke arra, hogy nem lehet elkerülni a dolgokat. Így vagy úgy, de utolérnek. Hol karmikusan, hol a való életben, mint az egyszerű, gyermeteg hazugságok. De fegyver is lehet. Azt súgja a belső hangom, hogy azért, mert eltöröl minden intrikát, áthúz minden számítást, megvilágítja az utat előre.
És mégis fegyvertelennek, vagyis inkább páncéltalannak érzem magam. A bizalom ezt követeli meg tőlem. Vagyis a nyitottság. A bizalom már ellát egyfajta pajzzsal, úgy érzem. Nekem most olyan enélkül, mint egy folytonos csatában, ahol az utolsó emberért küzdök.
De ebben hol a bizalom? Hogy juthat el egyáltalán IDE a bizalom? Ebbe a vérfürdőbe, ahol minden nap meghalok egy kicsit, csak hogy aztán holnap megint felkelésre kényszerítsen a büszkeségem, vagy a makacsságom. Mindegy, melyik.
Egy bölcselet jut eszembe ilyenkor: csak az sebesülhet meg, aki háborúzik. Nem az én gondolatom, illetve nem csak az enyém, nem találtam fel a spanyol viaszt, de akkor is lehet ebben valami.
Hol van a kutya elásva? Ha nem küzdök, elbukok... de egyáltalán ki küzd ki ellen ebben a csatában? Ki vagy TE? Én? Lehet. Megint én vagyok a magam ellensége. Egyre többször ütközöm magamba.
Megint ott tartunk, ahol a buddhizmus kezdődik. Az egó az ellenségünk... de nem azért, hogy elpusztítsuk, hanem hogy beolvasszuk. Azért, hogy a három ént egyként egyesítsük.
Visszatérve: miért megy a csata? Most már ott tartunk, hogy nem tudom, kivel, és nem tudom, miért csatázom. Ésszerű, mi? :) Ne röhögj, Te is könnyen eshetsz ebbe a csatába! gondolj csak utána!
Ha eleget gondolkodom a kérdésen, talán rájövök, hogy ez vezet minden háború végéhez: ha a katonák rájönnek, hogy miért nem akarnak harcolni. Amikor a háborút mindkét fél csak azért tartja, hogy a szép lassan őrlődő katonák/civilek figyelme ne feléjük forduljon, és tegyék azt, amit mondanak.
Az irányítás eszköze.
Megszabadítom magam. Bízok... csak még azt nem tudom, hogy miben akarjak bízni? Miben merjek bízni... ?
