Nem vagyok bölcs. Legalábbis nem az, aki biztosra mondhat bármit is.
Nem tudom, hogy furcsállnom, vagy csodálnom kéne azokat, akik kinyilatkoztatás jelleggel mondanak dolgokat. Pontosabban két féle van. Van a szerintem igazi bölcs, akinek a szavaiba nem tudsz belekötni, igaznak érzed minden cseppjét --- és van az elszállt őrült, akinek mindenáron szándéka, hogy meggyőzzön valamiről...
De nem ezt akartam kihozni ebből. Szóval most csak azokra a bölcsekre gondolva, akik tényleg és jogosan mondhatóak annak. Csoda vagy furcsa? Szerettem volna olyan lenni, mint ezek az emberek, megmenteni a világot a magam módján. Vagy legalább jobbá tenni relatíve. Lépni egy nagyságrendet...
Beláttam, hogy bár megvan bennem ez a gyermeki vágy, nem én leszek az, aki elhozza a holnapot. Kicsit le vagyok törve. Ez igaz. De az élet nem áll meg, és hinni akarom,hogy van értelme az életemnek.
Tömören mondva: nincs idő a sajánálkozásra. ÉLNI kell! "Enni kell, szarni muszáj." - ahogy a mondás tartja.
