Nincs mit tenni. Tenni kell érte.

Szépen hangzik, nem?

Először csinálni kell, bármi is legyen az, és csak az után láthatjuk az eredményét. Itt nincs második esély. Legalábbis ezt magyaráztam az unokaöcsémnek. Aztán rá egy napra elgondolkodtam, vajon nekem ez annyira hű de nagyon megy, hogy már "oktatnom" is szabad?

"Egy fenét". Nem. Semmiképp, de mindig vissza-visszatér a mondás: "Minden ember, akivel kapcsolatban vagyok, valamiben felettem áll. Abban, amit tanulok tőle."

Nekem épp úgy megvannak a magam "nemakarom, és ezért nem is tudom"-körei. csak kicsit másabbak, mint egy kamaszgyereké. A kamaszgyereknek jó dolga van, bármennyire is nehéz neki. Hát még az ovisnak. Énis szeretnék néha ovis lenni. Nincs felelősség. Mi is szólna az ovi ellen? A tapasztalatlanság?

A mai világban, amikor öreg lelkek is újraszületnek, hogy segíthessenek, nem gondolom, hogy ne hoztak volna magukkal annyi tapasztalatot, ami ne lenne elég. A gyakorlatlanság, az ügyetlenség lenne akkor hát, ami meghatározza helyzetünket ebben a létben?

Mert én másra nem tudok gondolni, csak a gyarkolatlanság. Fura módon formálja át a lelkeket ez a föld. Eleinte tele vagyunk nyers energiákal, szeretettel... és "naivitással", amit sikeresen kiirtanak belőlünk "nagykorunkra".

Tökéletesen kondícionálva az Életre.

A kutyám jut erről eszembe. Befogadott kutyus, "nehéz gyerekkorral". Ha valaki, akkor aztán ő megkapta az utca minden nyűgét, baját. Ő sem mentes bizonyos kondícióktól, de maradt az, ami: hűséges kutya bárkihez, aki ezt viszonozza.

Tanulok a kutyámtól, az unokaöcsémtől, de még az ovistól is, aki mellett elhajtok a bringámmal egyik-másik nap. Tanulom az Életet. Tanulom, hogy jobb önképem van, mint egy ovisnak, és tudatosabb vagyok a kutyámnál. És nem utolsó sorban teljesebb, mint az unokaöcsém. Még. Csak ennyit élvezek a felnőttségben.

Sok dolgot nem szeretek, többek közt felnőttnek lenni. Nem vagyok ecetes uborka, mint egyik-másik felmenőm, de vagyok olyan szeretetteljes minden családtagom felé, hogy megbocsássak nekik. Hogy elfogadjam őket olyannak, amilyenek. Elvégre is mind egy nagy Életnek nevezett Gépezet részesei vagyunk.

Apám, Anyám, a Nagybátyám, az Unokaöcsém, a Testvéreim, a Kutyám, és végül, de nem utolsó sorban, akinek ezt köszönhetem, a Menyasszonyom...