Bal kezemben az íj, a karom egyenes, vállam lent van. Megragadom az ideget, a kezem laza, akár csak a könyököm. Az egész vállból, és hátizomól megy. Megfeszítem. Helyére teszem a jobbkezem, a lapockáim összeérnek. Ennyi a lényege.

Egyenletesen lélegzem, tudom, hogy most jön a célzás. Ki-be, ki-be, közben már csak apró feszítést végzek, szinte láthatatlan különbséggel. De ott van. Kattan az íj, és én oldok.

Megszűnik az erőkifejtés, a karjaim mintha szétrobbantak volna, vagy mintha hirtelen nyújtózkodnom kellene. Mire észbe kapok, a vessző már messze jár, és én csak nézhetek utána...

Kop. Aztán kezdődik elölről, lassan már el is alszom az ágyban... a bárányszámlálásban nincs is semmi érdekes.

EZ a szösszenet - mint az sejthető - íjászat közben jutott eszembe, amint egyik tapasztalt ismerősöm arról mesélt, hogy ő így fekszik le. Mondtam én, hogy bárányszámolás helyett ez is egy jó megoldás.

A koncentrációról akarok még pár kiegészítő magyarázatot hozzáfűzni. Fontosnak tartom, hogy tudjuk, hol tartunk, és hová megyünk. Tudatosan meg kell választanunk utunkat, és akkor is akarni kell, amikor a cél látszólag már közel van, pedig a célvonalon akkor még nem vagyunk túl.

Az már egy másik világ.