Ülök. Becsukom a szemem, amivel sosem láttam igazán, és marad az a világ, ami van nekem. Értem már, hogy Buddhát miért úgy ábrázolják, ahogy.

Látom. De hogy is érhetek a nyomába? Vagy miért ne? Nem olyan explicit dolog az, hogy nagyon bántson érte bárki is.

Félek. Félek, hogy leszakítják a lótuszt, és eltiporják. Akkor nekem végem. Csodálom ezért Őt. Ő értette azt, amit én sose: hogy lehet, hogy nem irigyelnek, nem akarnak bántani, nem akarnak eltiporni? Megalázkodott előtte a világ, hogy kaphasson a szeretetéből. És ő szívvel adta.

Nekem semmim nincs. Nem is kell. Hova vinném magammal? Egyáltalán miért vigyem magammal? Érzem, hogy valahol itt vétem a hibát. De hogy válogassunk? Minek? MIT? Hit...

Én nem hinni akarom, hanem tudni. Érezni. Egész lényemben.

Érzem, látom a Lótuszt. Csak félek. Tőletek. Magamtól. Félek utána menni, mert mi lesz Veletek? Mi lesz Velem? Árnyak a szemem sarkában, csak ott nem, ahová nézek, mert onnan kitagadtam őket. Képes lehetek arra, hogy magamba szívjam őket, és elengedjem, feloldjam őket, de mi lesz velem... túlélhetem?

Talán pont ez az, amit Buddha értett. Nem magáért tette. Mindenkiért. Nem azt kérdezte, mi lesz velem, hanem azt, hogy mi lesz ha nem teszem meg?

Falak. Kicsi már ez a szoba. Nagyobba költözöm, mert ez kicsi az én Lótuszomnak.